40 éves lettem én...

Frusztrál, emésztem. Tudom, hogy az élet nem áll meg, hogy még várnak rám csodák. Na de kivel? 

Ami igazán elindította bennem ezt a fenenagy kompenzációt, pótcselekvések tömegét, az nem is igazán a korom általi megélés volt, hanem az, hogy a gyermekeim felnőttek. A nagyobbik az év 10 hónapját külföldön tölti, a kisebbik bontogatja szárnyait, most kezdi a középiskolát. 

Tudom, tudom, hogy ez az élet rendje. Értem én. Tanultam pszichológiát és tanított az ÉLET is egyet s mást. De mégsem megy. Most úgy érzem, belehalok. Itt a vég. Lassan meg kell halni... mert nem funkcionálok anyaként, legalábbis nem úgy, ahogy eddig. Ennek hatására nem vagyok képes (és nem is akarom) ellátni feleségbeli szerepemet se, mert úgy gondolom, hogy elég volt a cselédsorsból. Nem erre vágyom. Nem elégít ki. 

Férjnél vagyok. Lassan 16 éve. Társas magányban. Egymás mellett élünk. Nincsenek közös célok. Addig, amíg a gyerekek kicsik voltak, volt cél - felnevelni őket. De aztán megnőttek. Nincsen közös baráti társaságunk. Neki vannak, nekem vannak, de közös nincs. Ő motorozik, én Vele megyek. Ha én megyek a csapattal hegyet mászni, bringázni, túrázni, futni - Ő nem tart velem sehova és még a durcit is bevágja, hogy nem maradok itthon. HOgy merem jól érezni magamat nélküle?

Mit kellene csinálnom? Tévézni? Számítógépezni? Tömni a bendőnket? Sütni-főzni? Nem, nem. Őt ez elégíti ki, nekem ezek a dolgok másodlagosak. Nekem a sport az élet, az energia, a vitalitás. Attól töltődöm. De ez örök vitaforrás volt. Birtokolni szeretne, beskatulyázni, kirakatba tenni. Ő meg egész nap távol van az otthonunktól. Folyton dolgozik. Menekül - gondolom. Pótcselekszik. Kompenzál. Biztosan nem vágyik a zsörtölődő, mélabú feleségére. Már, ha itthon összefutunk. 

Sírok. Sokat. Nem vagyok boldog. Valami megszűnt, elveszett. Pedig nagyon sok értékes barátságom van. Szeretnek és szeretek. Érzem, hogy fontos vagyok és csapatban is jól működöm. Mégis hiányzik valami. Normális ez?